2011. október 28., péntek

Öltögetés

Régen mikor gyerek voltam, lehetett vásárolni a könyvesboltban olyan kartont, amire volt rajzolva valami, amit aztán ki lehetett varrni. Mostanában nem láttam ilyesmit. De kaptunk valakitől, akinek a gyerekei nem varták el kartonokat. Nem értek a varráshoz (szabás-varrás), valahogy kimaradt az életemből, kivéve a gombvarrás, beszegés, ilyesmi. A lányok mégis lassan rájönnek, hogy szép és kellemes is lehet az öltögtés.


Talán még nem késő több figyelmet és időt fordítani a kézimunkázás varrás részére, mert nagy kincs a varrni tudás. Egyben örökség is, amit én is mamámtól, édesanyámtól tanul(hat)tam (volna). Így hát igyekszem felelveníteni a etaminon varrás, hímzés, goblenezés, kötés, horgolás, makramézás emlékeit... Jó, hogy van még akit megkérdezni.

2011. október 18., kedd

Újra jelentkezem.

Mindjárt egy hónapja, hogy utoljára írtam ide.
Sok minden történt erre felénk, ahogy egyszerűen csak éltük az életet. Voltak vendégeink, ezért többször is módosítottuk a tanulási tervünket. Mégsem vagyunk elmaradva, illetve egyes tárgyakból gyorsabban haladtunk, van amiből lassabban, de időben vagyunk.
Gyerekeink nagyon szeretnek köveket, kavicsokat gyűjteni. Így hát beterveztük a kőfestést. Akril festékkel a nagyobbak, temperával a kisebbek. Jó volt együtt dolgozni. Azt mondtuk, megismételjük még.




Balázs nagyon szeret puzzlet kirakni. Nagyon különböznek a gyerekienk abban, hogy ki mennyi idősen jött rá, hogy szép és érdekes a puzzle. Ez nem lényeges, és jó megvárni míg a játék öröm és játék.

Egy nap egyszer csak elővett egy kicsinek való foglalkoztató füzetet a legkisebb, s azóta újra és újra tanulni akar. S ha mondom neki, hogy ma már tanultunk, akkor erre azt válaszoja, "anya, ne mond nekem, hogy ma már tanultunk". Újra és újra rácsodálkozom, mennyire nyitottak és tanulékonyak. És örülök, hogy itthon vagyunk.

Babot már többször ültettünk, de nem sok sikerrel. Akkor se sikerült babot termesztenünk, amikor a tankönyv ezt előírta. De most mikor megkaptam télire a biobabot, akkor eszembe jutott a többszöri kudarcunk s az, hogy csak az számíthat sikerre, aki nem adja fel. S lám-lám, most végre tanui lehettünk a csodának, ahogy a babszem kicsirázik és szárat, levelet hajt.



Azt hiszem a lényeget nem lehet leírni. Csak élni kell a naponta adódó lehetőségekkel. Sokszor fényképezni is elfelejtek, pedig lenne mit. Aztán olyan gyorsan telnek a napok! Mikor könnyebb, mikor nehezebb. De jó.
Lemondtam már arról, hogy itt a blogon rendszeresen írjak. Néha azért még jelentkezem majd egy életjel erejéig.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...